|
Mélyen Legbelul
Egy hely ami nincs sehol... egy fa elveszett sóhaja...
Álmatlanságom egy tukorbe zárva, ahol onmagam bámulom.
Esõcseppek folynak végig kiszáradt ajkamon, mely némán,
Kiált a reménytelenség szívébe. most utazom... vándor vagyok...
Osszevarrt szemekkel nézem bús arcom... egy mezõ... mindenhol
Színes virágok ulnek... beszélgetnek... számomra nincs hely...
Színtelen vagyok és lehet, hogy már nem is élek. lehet, hogy álmodom?!
Nem... hisz álmatlan vagyok... hideg szél nyaldossa húsom... fázom...
Átolelem onmagam remegõ karjaimmal... elrejtõzom a félelmeim kozé...
Ott biztosan nem találom meg magam... reménytelen... ott vagyok...
Félek magamtól... sotét van... valaki hív... nevem suttogja... nem
Látom tisztán... lassan kozeledik... enyhul a félelmem...
Ó, hát te vagy az... már nem félek...
|
