|
Egyszer
Ahogy átolel a fájdalom, érzem a szenvedés kacaját a lelkemben... és tudom, hogy még élek.
Távol a dombok mogott homály ereszkedik a végtelenbõl, és beborítja a holtak felemésztett múltjait.
Tudom, hogy várnak... s tudják, hogy várom. most sírok mert korulottem minden fáj.
A múlt mindig emlékeztet, mert szereti nézni a vonaglásom...
Ahogy lelkem remegve vágyódik a dombok mogé, de testem fogva tartja és kínozza.
A csillagok is szomorúan néznek bele az univerzumba... orokké.
Ez a sorsuk... és tudják. talán hamarosan lelkem kiszabadul testem fogságából,
és sikoltva alászáll a tér és idõ origójába. És ott lesz korbevéve a magányommal...
Fekete, ures állapot. s a múlt melyre nem emlékszem mást kínoz majd... és én boldog leszek...
Én és a magányom.
|
